Magyar építészek – akik „beépültek” Ázsiába

2012. szeptember 30. 20:23

Pálffy György

30 éven át élt Japánban, így fordulhat elő, hogy az ázsiai szigetországban jobban ismerik, mint saját hazájában.

1978-ban, hazai tanulmányainak befejeztével a Tokiói Egyetem építészmérnöki karára nyert ösztöndíjat. Az ösztöndíj végeztével karrierje Japánban folytatódott, 1982-ben saját irodát nyitott Tokióban.

Az elmúlt években ismét Magyarországon dolgozott.

Amikor egy társasági összejövetelen bemutattak egymásnak, nem gondoltam volna, hogy az este hátralevő részét azzal töltöm, hogy lenyűgözve hallgatom azt az információáradatot, amit Japánról, a japán emberekről, szokásokról, életvitelükről lelkesen mesél.

Ráadásul a legnagyobb természetességgel sorolta, hogy Japánban hol, milyen épületek készültek az ő tervei alapján.

Akkor már tudtam, hogy nem ez lesz az egyetlen találkozásunk.

Azóta volt alkalmunk többször találkozni és erős a sejtésem, hogy még „sok kötetre való beszélgetni valónk” van.

Páratlanul érdekes pályafutásáról kaphatunk egy kis ízelítőt a 2008. szeptemberben Biczó Gabriella által készített és az epiteszforum.hu oldalon megjelent interjúból:

„Építészfórum: Harminc évvel ezelőtt került Japánba Magyarországról. Mennyi köze van a mai országnak ahhoz, amit itt hagyott 1978-ban?Pálffy György: 1978-ig volt közöm az építészethez Magyarországon. A harminchárom szakmában eltöltött évemből hármat voltam Magyarországon és harmincat Japánban. A legfontosabb dolog nyilván az, hogy 1978-tól semmilyen kapcsolatom nem volt Magyarországgal. Ennek az országnak most, annyi köze van az 1978-as országhoz, hogy magyarul beszélünk. Egyébként semmi köze hozzá. Az az ország, amit itt hagytam, amiben élek és ahova hazajárok, ez a három a végtelenben soha nem találkozó vektor.

Magyarország nem egy olyasfajta, emberközpontú kapitalista modell felé halad, mint aminek Japán a megtestesítője. Ez egy nagyon másfajta irány, nagyon más fajta ország. Egészen más motivációs rendszerben dolgozunk Japánban és itthon.

Az építészet egy olyan iparág, amely a legkevésbé gépesíthető. A gazdasági változásokra pedig leginkább az építőipar érzékeny. Más az a metódus, sebesség és attitűd, ahogy Japánban és itthon építkezünk. Maga a kivitelezés milyensége teljes egészében hat a tervezésre és a megrendelői attitűdre is.

ÉF: Tudna néhány konkrét példát mondani erre a különbözőségre?

P. Gy.: Mindenekelőtt a felelősségvállalásban van nagy különbség. A tervező miért felelős? Az épület megalkotásáért felelős, és a műszaki megoldások elgondolásáért. A műszaki megoldások kivitelezéséért, illetve a precíz megvalósításért nem a tervező a felelős. Egy építész-tervező elkészít egy kiviteli tervet, amely egy szellemi termék. Ez a szellemi termék bizonyos fokú eszmeiséget, bizonyos fokú műszaki tartalmat és elvárásokat foglal magába. Egy építész iroda – amelynek lehet ugyan építőipari tapasztalata azzal, hogy épületeket művezetett már – elkészít egy kiviteli tervet. Egy ilyen kiviteli tervnek azonban a műszaki milyensége nem lehet alapköve annak, hogy mi az az épület, ami megépül. Ezt a kivitelező műszaki ismeretei határozzák meg.

Japánnal kapcsolatban nem akarok egy idilli állapotot lefesteni, mert egy angol vagy francia építész a japán építőipart végzetesen merevnek, maradinak tarthatja, hiszen a japánok a biztonságot tartják mindenek felettinek. Ez az, amire törekszenek, és nem nagyon újítanak. Japánban nem egyszerű olyan épületeket megépíteni, ami folyamatos újításokkal próbálkozik. Nem lehetetlen, de a műszaki háttér teljes egészében rányomja a bélyegét arra, hogy hogyan működnek az építész irodák. Nem azt mondom, hogy az építésznek kisebb a felelőssége, de nem verik el a port az építészeken. Nem kényszerítik olyan felelősségvállalásra, amire nem alkalmas. Hiába van nekem tervezői felelősségvállalási biztosításom, az csupán a tervezési hibákra vonatkozik. De nem a kivitelezési hibákra. Egymásra mutogatás nem létezik. Az létezik, hogy mindenki a maga felelősségét vállalja, és ebbe beletartozik a megrendelő is. Addig egyeztetnek, amíg mindenki elégedett nem lesz.

ÉF: A biztonságra való törekvés valószínűleg az ottani időjárási viszonyok, valamint a földrengésveszély miatt alakult így. Ugyanakkor Japánra az is igaz, hogy nem az örökkévalóságnak építenek. Magyarországon az értékmegőrzés hiányzik. Olyan érzése van az itt élőknek, hogy azt bontják, amit tilos lenne, és olyat építenek, amit nem szabadna.

P. Gy.: Japánban tényleg igaz az, hogy nem az örökkévalóságnak építenek. A faszerkezetű épületek is azért tudnak tartósan fennmaradni, mert az építési elemek cserélhetőek. Át tudok építeni egy egész épületet úgy, hogy annak a használatát jelentősen ne korlátozzam. Ez az a technológia, ami az ottani időjárásnak, valamint a szeizmikus mozgásnak megfelel. Az összes többi nyugati technológia ezekre alkalmatlan. Maga a vasbeton, ami egy nagyon merev szerkezet, nyilván megrepedezik egy ilyen földrengésveszélyes területen. Az acélszerkezetek, ha el vannak burkolva, ha nincsenek, a pára miatt megint csak alkalmatlanok. A tenger közelsége miatt az alumínium is csak az utóbbi időben kifejlesztett, speciális felületkezelések révén nem korrodálódik. Az üveg pedig vagy megmarad vagy nem – egy földrengés után. Permanens újjászületés jellemző az építészetükben is.

Magyarországon a gazdasági érdek nem azt sugallja, hogy ezek a régi épületek megmaradjanak. Van egy angolszász és van egy latin gondolkodásmód, amely meghatározza, hogy miért néz ki London vagy Párizs úgy, ahogy kinéz. Brit földön, a merkantilista szemlélet alapján, ha a homlokzat régi, akkor mögé építhetek egy 40 méteres felhőkarcolót, mert így valamit megőriztem. Párizsban másképp gondolják: itt van ez a város, amit Haussmann kitalált, ezt kell megőrizni. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor menjen máshová, építsen a körgyűrűn kívül. Párizs a városképével vonzza az embereket. Lehet, hogy Londonban pezsgőbb az élet, de ha a városképet nézzük, akkor biztos, hogy Párizs a vonzóbb.

Ez az, amit nekünk is el kéne döntenünk. Nem az építészeti minőség a lényeg Budapesten. A városépítésünk alapvetően nem működik, csak végig kell menni a belvároson. Nem hiszem el, hogy van egy kétmilliós város, ahol a kiskereskedelem ennyire padlón lenne. Legutóbb húsz éve, a gazdasági válságban szenvedő Ausztráliában láttam olyat, hogy a belvárosban üres üzletek vannak. Itt semmi nem mozog. Azzal foglalkozunk leginkább, hogy mit lehet szétrombolni, nem azzal, hogy mit lehet megőrizni.

Budapest fénykora 1896-tól 1914-ig tartott. Ez körülbelül annyi idő, mint amennyi ideje a jelenlegi főpolgármester birtokolja a főpolgármesteri széket. Ha azt veszem, hogy mi minden épült akkor és minden változott, és veszem azt az időt, ami a rendszerváltozástól máig tart, akkor össze sem lehet hasonlítani a két korszakot. Pedig egy jóval felgyorsultabb időszakban élünk most. A Budapesti Műszaki Egyetem központi épületét egyetlen év alatt építették meg. Ha egy ugyanilyen léptékű, teljesen korszerű egyetemi épületet szeretnénk ma megépíteni, amiben a 21. századra jellemző technológiák sorakoznak föl, mint ahogy az 1900-as évek elején emelt épületben az akkori kor jellemző technológiái felsorakoztak – nem tartom valószínűnek, hogy egy ilyen ma megépíthető lenne Budapesten. Nem tudok olyan magyar kivitelezőt, amely bevállalná, hogy ezt a minőséget egy év alatt garantálja. Visszafejlődést érzek.

Ma, 2008-ban, senki nem tud olyan minőségű épületet építeni, mint a ‘30-as években. “Itt a gyári katalógus, válasszon abból.” Miközben ezek nem megoldhatatlan kérdések. Ez inkább motiváció kérdése. Az ember sok mindent meg tud csinálni, ha megfelelő a környezet és a késztetés. Az építészet itt ma egy szolgáltatóipar, azzal a furcsa tévedéssel, hogy más szolgáltatóiparnak megvan az az előnye, hogy a szolgáltatásai nem fizikálisak, vagy ha igen, akkor gyorsan eltűnnek vagy átváltoznak, hiszen az ételt megeszik, a fodrász esetében a haj kinő. De az épület ott marad. Az építészet a legszebb és legnehezebb pálya. Alapvetően szolgáltatást és minőséget várnak tőlünk. Budapesten – és az egész országban – az alapokat kéne tisztába tenni.

ÉF: Hogy látja, a globalizáció tendenciái hogyan hatnak az építészetre? Különösen Japánban hogy működik ez, abban a kontextusban, hogy a japán építészek keresettek az egész világon, ami annak tulajdonítható, hogy milyen értékeket képviselnek.

P. Gy.: Mindenféle materiális dolgot megbecsülnek a japánok. Miért van egy japán tányér aljára egy szép kép rajzolva? Hogy élvezettel az utolsó rizsszemet is megegyük. Mindennek a teljes egészében való újrahasznosítására törekszenek. A befektetett energiák minimalizálására, kivéve talán a munkát. A munka, a keleti filozófiában, nem Isten büntetése, mint a keresztényeknél. Keleten a munkát nem büntetésnek, hanem az önmegvalósítás egy lehetséges formájának tartják. Az a fajta attitűd, hogy ha gazdag lennék, akkor nem csinálnék semmit, ez nem létezik. Minél gazdagabb valaki, annál többet dolgozik. Ezek az értékek valahol egy közös emberi értékké válhatnának.

Akkor, amikor az energiatakarékosságról beszélünk például, akkor mondhatjuk, hogy Európában sokkal korábban jelentkeztek ezek a problémák és az ezekre adott válaszok, mint Japánban. De amikor ők erre ráállnak, akkor sokkal természetesebben tudják csinálni, mert valahol a gondolkodásukban, a filozófiájukban benne van. A japánok mélysége és összetett kultúrája miatt mindig lehet olyat találni, ami visszacsorog. Nagyon emberközpontúnak érzem a japán kultúrát. Az alapvető emberi értékekre ők sokkal jobban odafigyelnek.

ÉF: Az épített környezet mindig jól mutatja az adott kort, amelyben született. Ha jól érzem, egyfajta visszafejlődést érez a mai magyar közállapotokban.

P. Gy.: Az építészet egyfajta társadalmi leképeződés. Addig, amíg nekünk mint országnak, mint társadalomnak nem egyértelműek a céljaink, addig nagyon nehéz építészeti célokról beszélni. Addig nem saját magunkhoz, hanem másokhoz fogjuk magunkat hasonlítani.

A hetvenes években, a gulyás-kommunizmusban, itt pezsgő művészeti élet volt. 1956 traumájából felépülve valamiféle társadalmi konszenzust találtak az emberek. Akkor az IPARTERV-ben fantasztikus kiállítások voltak, a Bercsényi Kollégiumban Syrius koncert volt. Tudták az emberek, hogy a Syrius nem adhat ki lemezt, és sokan elmentek innen, mert nem tudtak továbblépni, de valamiképpen ezek a szellemi javak mégis itt termelődtek ki. Nem tudom, hogy ma mi termelődik ki, ebben a hangulatban, ebben az attitűdben. Akkor sokkal több szellemi erőt éreztem.

ÉF: 1999-ben mégis hazajött és irodát nyitott Budapesten. Ennek érzelmi vagy inkább praktikus okai voltak?

P. Gy.: A praktikumból elindulva elég nehéz erre válaszolni, mert a budapesti iroda üzleti vállalkozásként nem sikeres. Közel másfél évtizeddel évvel ezelőtt a szüleim egészségi állapota már nem engedte meg, hogy utazzanak, és igény volt részükről arra, hogy többet legyek itthon. Tehát leginkább családi okai voltak. Ami letette a voksot amellett, hogy valamit itt elkezdjünk, az az, hogy 1998-ban, az akkori magyar nagykövetnek tettünk egy javaslatot arra, hogy a tokiói magyar nagykövetséget hogyan lehetne magyar tulajdonúvá tenni. Elkezdtem foglalkozni ezzel a feladattal, és eljutottam addig, hogy építési engedélyi tervet is beadtunk. De közben a politikai változások és az elképzelések a magyar diplomáciáról arra a következtetésre jutottak, hogy nincs szükség magyar tulajdonú nagykövetségre Tokióban.

ÉF: Térjünk rá konkrétan az építészi munkásságára. A több száz munkája, saját épületei közül van-e kedvence?

P. Gy.: Igen, a Yamanashi Gakuin Egyetem központi épülete. Ennél az épületnél, a megrendelői kapcsolat olyan volt, hogy nagyon szabadon tudtam gondolkodni. Épületszerkezetileg és technológiailag olyan dolgokat tudtam belevinni, amiken akkor sokat gondolkodtam. Ennél az épületemnél egyensúlyba került az épület és technológia, a szimbolikus és a nem szimbolikus. Az hogy építészként egyfajta igényt kielégítek, ez alapvető követelmény. De a fantasztikus az, ha újabb igényeket tudok generálni, ha új gondolatokat tudok ébreszteni. Ennél az épületnél mindig úgy éreztem, hogy aki végigmegy rajta, újabb és újabb dolgokat talál benne úgy, hogy maga az épület fizikailag nem változik. Az egy emberi tulajdonság, hogy folyamatos fejlődést érzékelünk. Ha jó a fejlődés, akkor mindig érdekes és izgalmas tud maradni. Egy épület abban a pillanatban, amikor ezt az izgalmat, érdekességet, az újrafelfedezés örömét nem tudja megadni, abban a pillanatban elkezd erkölcsileg elértéktelenedni.

ÉF: Jelenleg itthon vagy Japánban milyen munkákon dolgozik?

P. Gy.: Japánban most adok át egy újabb magánklinikát, ahol szeptember közepétől már gyerekek fognak születni. Ezen kívül két közepes méretű lakóépület, amin dolgozom, és négy más épületterv előkészítése is folyik. Ebből három olyan épület, amely lakó- és iroda funkciókat, egy pedig csak lakó funkciókat tartalmaz. Ebben a pillanatban a japán iroda ezen dolgozik. Permanensen vannak belsőépítészeti munkáink, különböző vendéglők és üzletek. Dolgozunk még tervelőkészítésen, egy bécsi szállodán és egy üdülőtelepen az Orosz Föderációban. Utóbbi a japán hagyományokat próbálja képviselni, egy nagyon puritán és egyszerű, de ökológiailag nagyon érdekes dolog.

Magyarországon elég sok szálloda projekt van indulóban, melyeknek a tervelőkészítésén dolgozunk, szerződéskötés stb. Szerződés alatt áll például egy szálloda tervezése, amely két egymáshoz kapcsolódó telken, két különböző minősítésű szállodaként valósulna meg. Ezen kívül épül egy közepes és nagyobb méretű családi házunk. És engedélyeztetés alatt van még másik három családi ház.

ÉF: Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy akkor lenne boldog, ha a Japánban elsajátított ismereteit itthon tudná kamatoztatni és átadni.

P. Gy.: Ez egyelőre messze nem sikerült. De úgy érzem, hogy ahhoz képest, ami hat évvel ezelőtt volt, van előrelépés. Sok olyan tapasztalatom van, többek között szállodatervezésben, logisztikában, amit szívesen átadnék.

ÉF: Ha megnézzük az épületeit, nagyon nehezen lehetne beskatulyázni a munkáit. Ami összeköti ezeket, az épületeket, az a minőség, de nagyon nehéz lenne egyértelműen, valamilyen kategóriába, stílusba besorolni.

P. Gy.: Nem akarok kialakítani egy olyan stílust, ami nagyon egyértelmű. Nem akarok még csak hasonló épületeket sem tervezni. Nem törekszem arra, hogy olyan legyek, akit egyből vagy viszonylag könnyen felismerjenek. Azt szeretném elérni, hogy azért jöjjenek hozzám a megrendelők, mert van egy minőségi minimum, ami alá soha nem megyek. Nem szabad elfelejteni, hogy nem a saját pénzünkből építünk. A megrendelő azért keressen engem, mert kiváló minőséget kap határidőre. A harmadik pedig az építészeti minőség egyöntetűsége, ami megkülönböztetné a munkáimat attól, amiket mások csinálnak. Ne az anyagról vagy a formáról ismerjék fel a házaimat. Ez az, amit szeretnék.

Minden munkánál próbálom elfelejteni az előzőt. Persze a tapasztalataimat beépítem, de arra koncentrálok, hogy a megrendelő egyéniségét és a hely specifikumát maximálisan próbáljam kidomborítani. Azon van a hangsúly, hogy mennyiben más ez a munka, mint az előző. Megtartom a rajzaimat, skicceimet, de egy új feladatnál mindig fehér papírral kezdek.”

(asiamania)

Itt lehet hozzászólni!

ELTE Konfuciusz Intézet