Az én nagyapám

2012. november 6. 11:22

Gondolom, hogy majdnem minden hozzám hasonló, hosszabb ideig külföldön élő kínai tehetetlenséget és szégyent érez, amiért nem tud rokonaival találkozni vagy ott lenni mellettük, amikor szükség lenne rá. Én is így érzek a nemrég eltávozott nagyapám miatt. A rettenetes távolság dacára nagyon közel álltunk egymáshoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen sokáig itt lehetett közöttünk, de az elmenetele mégis fáj.

Nagyapám 1912 tavaszelőn született a Sichuan-i Emei megye egyik falvában, amikor elment, éppen betöltötte a száz évet, ez alatt az egy évszázad alatt megélt mindent, amit az élet nyújthat. Nyolc unokája közül én voltam a kedvence, mellette töltöttem el a gyerekkoromat. Nagyapa nagybeszédű ember volt, sokat mesélt a régi dolgokról és saját élményeiről. Elmondta, hogy családjában 11-en voltak testvérek, közülük ő sorban a hetedik, apjuk egy hagyományos falusi dzsentri, aki bár nem sokat olvasott, mégis életben tartotta az írástudó földműves ideáljának hagyományát. Szigorúan nevelte gyermekeit, néha előtört belőle robbanékony természete. Egyszer, már nem is tudni milyen okból, dühödten rótta meg gyerekét, majd hirtelen akkora dühbe gerjedt, hogy kiharapott egy darabot a fejbőréből. Nagyapám feje tetején élete végéig látszott annak a sebhelye.

A múlt század harmincas éveiben nagyapám még forróvérű ifjú volt, aktívan részt vett a földalatti párt tevékenységeiben, bár a forradalmi tevékenységét apja elől titokban tartotta. Abban az időben, amikor a japán hadsereg az ellenálló nemzeti kormány ideiglenes fővárosát, Chongqing-et bombázta, nagyapám elmondása szerint egyszer egy szomszéd tizenéves fiával megbújtak a Chongqing külvárosában lévő hegyekben, este egy barlangban kerestek menedéket. Másnap reggel kívül minden csendesnek tűnt, ketten készen álltak továbbindulni. A fiú elsőnek indult és előre ment, amikor meghallotta a feje fölött elrepülő bombázó hangját. Félelmében karjai közé szorította a fejét és futva iramodott vissza, ekkor hatalmas dörgés rázta meg a hegyet, nagyapám a barlang szájából saját szemével látta, ahogy a bomba széttépi a fiút. Ez az eset mélységesen megrázta őt, végül szenvedésekkel teli, keserves és tekervényes úton, testileg és lelkileg kimerülve sikerült visszatalálnia a falujába. Apja természetesen példátlan haragra gerjedt, bezárta a házba és megtiltotta, hogy bármilyen ürüggyel kijöjjön. Ezután nekiállt törni a fejét, mi módon tudná fiát biztos jövő felé vezető útra terelni.

Nem sokkal később a rokonok közbenjárásával nagyapám Leshan városában egy híres Hagyományos Kínai Gyógyító Mester mellé szegődött tanítványként. Nagyapám korábban járt falusi magániskolába, éles eszű fiatalként könnyen tanult. Emlékezőképessége pedig csodálatraméltó volt, kilencvenes éveiben is bármelyik passzust fel tudta idézni a Füveskönyvből, a Sárga Császár Belső Könyvéből vagy bármelyik más gyógyászati klasszikusból. Ezen kívül minket is arra tanított, hogy sokat olvassuk a Beszélgetések és Mondásokat és Menciuszt, mivel ezek végtelenül hasznosak. A harmincas és negyvenes években nagyapám több híres Hagyományos Kínai Gyógyász útmutatása alatt volt tanonc, majd amikor már tanítói befejezettnek látták tanítását, saját maga tovább folytatta tanulmányait. Végül Leshan-ban kezdett orvosként praktizálni, és mivel jól dolgozott, sok beteg kereste fel, nemsokára néhány társsal együtt egy tekintélyes rendelőt nyitott.

Leshan Óriás Buddha Lingyun kolostor, nagypapám az 50-es években itt gyógyította meg magát

Épp betöltötte a harmincadik életévét, amikor szakmailag már szilárd lábon állt. Akkoriban a gyakran visszatérő betegei között volt egy idős néni, aki ha nem akadt más dolga, folyton a rendelő kapuja előtt járkált, később hozott magával egy széket és ott üldögélt. Ahogy teltek a napok, úgy egyre jobban összeismerkedtek, egyre többet beszélgettek. Egyik nap az öreg néni magával hozott egy csendes, szerény kislányt, a lány olyan félénk volt, hogy a küszöböt sem merte átlépni, ekkor a néni azt mondta: „Zhang doktor úr, úgy gondolom, hogy maga egy remek fiatalember, szeretném bemutatni önnek a lányomat.” Ez a visszahúzódó lány a leendő nagyanyám volt. Családom a mai napig megőrizte az akkori esküvői fényképüket, a fényképen látható nagyanyám alkalomhoz illő, fehér menyasszonyi ruhája és nagyapám finoman vasalt öltönye, látszik, hogy ők a negyvenes évek elején modern és fényűző fiatal párnak számítottak.

Nagyanyám épp tíz évvel volt fiatalabb nála, együtt neveltek fel nyolc gyereket. A Kulturális Forradalom idején közülük hatot küldtek le falura „tanulni a paraszti osztálytól”, nagy soká sikerült csak mindegyiküket visszarendeltetni a városba. Átélve azokat a keserves, nélkülözéssel teli éveket legalább elmondhatjuk, hogy egy családként vészelték át.

A múlt század negyvenes évei végén nagyapám Leshan város egyik nagy kórházának Hagyományos Kínai Orvosság osztályán kezdett praktizálni. Az ötvenes évek közepén, amikor már az ötödik gyereküket várták, nagyapámnál májrákot diagnosztizáltak, ráadásul előrehaladott stádiumban. A kórház javasolta, hogy otthon pihenjen, hagyjon fel munkájával. A hír derült égből villámcsapásként sújtott le nagyanyám szívére, csak annyit tehetett, hogy csendben sírjon. De nagyapám nem hajolt meg a sors által nyújtott ultimátum előtt, saját orvosi tudásában bízva elhitte, hogy van esélye a gyógyulásra.  Egyedül beköltözött a folyó túloldalán lévő Óriás Buddha Kolostor hegyére, az elzárt és csendes kolostorban egész lényét átadta annak, hogy saját magának készítsen gyógyító főzeteket. Nem tudom, hogy mennyi időt töltött ott, de arra emlékszem, mesélte, hogy az ottani szerzetesekkel és az apáttal is nagyon jó barátok lettek, sok év múlva is voltak szép számmal szerzetesek, akik még emlékeztek rá. Ez idő alatt nagyanyám gömbölyödő hasával rendszeresen kelt át a folyón, hogy ételt vigyen neki. Azt mesélte, hogy minden alkalommal, amikor elsétált a kolostor bejárata mentén sorakozó istenségek grimaszoló szobrai mellett, annyira félt, hogy beleremegett, nem mert felnézni. A gyógyítás és kúrálás végül csodás eredményt hozott. Az égnek hála, visszanyerte egészségét, és visszatért régi munkahelyére. Amikor a körülötte állók meglátták a már halál fiának hitt, a világ szeme elől eltűnt embert újra előtűnni, nem tudtak mivé lenni meglepődésükben. Ezen kívül orvosi tudásának saját tapasztalatain keresztül nagy elismerést és tekintélyt szerzett.

Nagyapám élete során sok embert gyógyított meg, halála előtt néhány évvel is, amikor már jócskán elmúlt kilencven éves még mindig jártak betegek hozzá. Anyám elmondta, habár hallása valamelyest megromlott, a feje mégis teljesen tiszta volt. Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, minden nap jött az ajtajához beteg. És mindig hoztak magukkal valami finomságot, úgyhogy a lakás soha nem volt híján szezámos puffasztott rizsnek, cukorkának, savanyú birsalma-sajtnak és egyéb csemegének. Ezek az ajándékok édesítették a gyerekkoromat.

Emlékszem, hogy nagyapám gyakran mondta nekem: „Tíz nőből kilenc gyenge.” Úgy gondolom ezt ő úgy értette, hogy a nőknek nem kellene túlságosan megerőltetni magukat. De azt is mondta: „A nőnek legyen férfias lelke”. „legyen méltóságteljes tartása, úgy üljön, mint egy harang, úgy járjon, mint a szél, úgy álljon, mint egy fenyő.”

Habár nagyapám elment, de apámtól mégis hallottam, sok általa meggyógyított ember részt vett a megemlékezésén, a temetésén a terem teljesen megtelt. És én, aki sok ezer kilométerre vagyok tőle és nem lehetek ott, könnyes szemmel megemlékezem róla, gondolok a szeretetre méltó, nagyszerű nagyapámra.

(Zhang Xiao)

Itt lehet hozzászólni!

ELTE Konfuciusz Intézet